Wass Albert felolvasó est New York City 2015 Február 20 · Magyar Ház NYC

Idén harmadik alkalommal jöttünk össze itt New York-ban emlékezni Wass Albertre.                   Az eddigi legsikeresebb felolvasó est maradandó élmény volt! Olyannyira hogy felmerült az ötlet más hasonló rendezvény megszervezésére. Addig is várunk 2016-ban!

BÚCSÚSZÓ

Előbb-utóbb távoznom kell. Nem tudom mikor és nem tudom hova, csak azt tudom, hogy időm lejárt. A rám bízott feladatot jól-rosszul elvégeztem s több mondanivalóm nem maradt. Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint.
Hídépítő igyekeztem lenni. Hidat próbáltam verni múlt és jövendő között a rendelkezésemre álló jelen felhasználásával. Sajnos az építőanyag hitványnak bizonyult. A lelki és szellemi nyavalyák által legyöngített lélek nem bírta ki a történelem viharait s a kiáltó szó, ha lelt is halló fülekre, nem volt képes tettekké kovácsolni a nemzet meggyötört akaratát.
Életem egyetlen feladatának nemzetem megmentését ismertem föl. Ezt pedig csak úgy láttam megvalósíthatónak, ha sikerül egybefognom a szétszórtságban még megmaradt er őket egyetlen cél szolgálatára: megismertetni a világgal a magyar nemzetben rejlő értékeket, lehámozni nemzetemről azt az undorító hamis kérget, amit az ellenséges propaganda az utolsó évszázad során rákent, rákovácsolt abból a célból, hogy meggyőzze az emberi világot: a magyar nem egyéb, mint egy Ázsiából idesodródott műveletlen horda, mely más, derék népek elnyomásából él, kiknek megfékezése és elpusztítása tehát közös emberi érdek.
Ennek az egyetlen célnak a szolgálatára állítottam be egész életemet. Az eredmény: valami negyven könyv, melynek jó része egy nemzetközileg elismert és elfogadott világnyelven hirdeti nemzetünk múltját, erényeit, érdemeit és mindazt a gazságot, amit mindezekért cserébe a Nyugattól kapott. Vagyis igyekeztem lemosni meghurcolt, megcsúfolt és meggyalázott nemzetemről az ellenséges propaganda szennyét. Igyekezetem, sajnos, eredménytelenül maradt. Az óriásira növekedett ellenséges propaganda-gépezet továbbra is sikerrel szennyezi a magyart és szerencsétlen népem szóvivői még mindég nem akarják fölismerni azt a szörnyűséges, megsemmisítésünkre törő veszedelmet, mely egy újabb évszázadon belül a kurdok sorsára juttathatja nemzetünket.
Nos, én legalább azzal a kétes értékű elégtétellel távozhatok, hogy megtettem a magamét s a többi már nem az én gondom. Létfenntartási harcára úgy lelkileg mint szellemileg képtelenné vált nemzetemen még az Úristen sem segíthet, ha hamarosan nem ébred magára.
De akár magára ébred, akár nem, én már nem leszek itt, hogy elsirassam, vagy együtt örvendezzek az örvendez őkkel egy esetleges megrendítően szép és csodálatos föltámadáson, amit csak az Úristen adhat meg egyedül mert más reménységre lehetőségem sincsen. És ez jól is van így.
Akinek eltelt az ideje, az lelép a pódiumról s átadja helyét az utána következőknek. Legyen velünk az Úristen kegyelme!

securedownload

Ha én lennék az Isten

Ha én lennék az Isten

Ha én lennék az Isten…

Ha én lennék az Isten, mielőtt nyakon csördíteném elszemtelenedett gyermekeimet, figyelmeztetném őket. Valami olyan jelzéssel, amely mindenkihez eljut, amely mindenkit megráz, amelyet mindenki megérthet.
Mondjuk, építtetnék velük egy hatalmas bárkát. Természetesen vasból, hiszen dackorszakuk vaskorát élik. Hagynám, hogy telerakják az általuk annyira kedvelt kacatokkal, csillárokkal, bútorokkal, estélyi ruhákkal és angolvécékkel. Hogy Titánnak nevezzék, hogy a civilizációjuk csúcsaként emlegessék, hogy elsüllyeszthetetlennek kiáltsák ki…
Aztán elsüllyeszteném. No nem akárhol, és nem akárhogy, hiszen figyelmeztetni akarok, nem gonoszkodni. Színhelynek az Atlanti-óceánt választanám, hátha feldereng nekik egy réges-régen elsüllyedt világ.
Gondosan megkomponálnám a cselekményt is. A hajó nem felrobbanna, nem zátonyra futna, nem egy másik hajónak ütközne…        Egy jéghegyet terelnék az útjába, melyet a tavaszi olvadás, a vízöntő szakít ki az örök jég fogságából. Egy jéghegyet, melynek csak töredéke látszik, melynek lényege észrevétlenül lappang a mélyben.
A cselekmény csúcspontja a Haláltánc lenne. A kivilágított, jelzőrakéták fényében sziporkázó hajón keringő szólna, miközben a Titán haláltusáját vívná a Természettel. Kissé szájbarágós kép, de pontos rajzot ad fogyasztói társadalmuk végnapjairól.
Ha én lennék az Isten, megvárnám, amíg rádöbbennek az emberek, hogy nincs elég hely a mentőcsónakokban, nem menekülhet meg mindenki, az emberiség nagy része odavész. Megvárnám, amíg az étert betölti a megrettent emberek kiáltása: „mentsétek meg lelkeinket”! Ekkor megfújatnám a harsonákat. Eljönnék ítélni eleveneket és holtakat!
A megmaradt emberekért egy másik bárkát küldenék. Az én hajóm sokkal szerényebb lenne. Carpathia névre keresztelném, mert az angolszász világban egy hajó oldalára mégsem írathatom, hogy Kárpát-medence. Remélem, azért akiknek szól, majd így is megértik!
A túlélők gyógyítására egy magyar hajóorvost küldenék, mert a legkisebb fiam számára külön üzenetem van. Ugyan már elmondtam neki virágnyelven, hogy a kővé vált bátyjait neki kell majd hazavezetnie, de sajnos amióta kamaszodik, nem hallgat a mesékre. Hiába kapja sorra a pofonokat, idétlenkedik, és egyfolytában felesel, de egyszer csak kinövi!
Szóval ha én lennék az Isten, így tanítgatnám gyermekeimet. Mert egyszer majd ők is felnőnek. Mert egyszer majd ők is Istenné válnak. Mert egyszer majd ők is így tanítják gyermekeiket.
Mert ha én lennék az Isten, Jóisten lennék!
Vándor,  2000.